A Dodge története

Az 1900-ban alapított Dodge Brothers Company eleinte a felfutó autóiparban fantáziát látó testvérek alkatrészgyártó cége volt, ami 1914-től vágott bele saját autók előállításába. A cég 1928-ban került a Chrysler tulajdonába, és a Dodge azóta is a Chrysler-csoport meghatározó márkaneve. Elsősorban az alsó- vagy középkategóriás autók szegmensében van jelen, de a sportos Dodge-okat is számon tartják évtizedek óta.

Horace és John Dodge sok más autóipari céghez hasonlóan Detroitban telepedett meg, és minőségi alkatrészeket állított elő a motorokhoz és a karosszériákhoz. A megrendelők között volt az Oldsmobile és a Ford is, de aztán az üzleti siker ellenére úgy érezték a Dodge fivérek, hogy sokkal többre is képesek lennének, ha saját autókat gyártanának. 1914-től vágtak bele a gyártásba, és az első, Dodge Model 30 nevet kapott autó jó minősége miatt népszerűnek számított, így 1916-ra a Dodge a második helyre kapaszkodott az Egyesült Államokban eladott autók terén. Néhány újdonságot is bevezettek, például kizárólag acélt használtak fel a karosszériához, illetve 12 voltos elektromos rendszert alkalmaztak, a négyhengeres, 35 lóerős motort kapott Model 30-nál. Komoly hírverést csaptak a Dodge körül, amikor egy katonai expedíció során három autójuk kiválóan szerepelt a nehéz körülmények között.

Noha az 1920-as eladások alapján a Dodge megerősítette második helyét a rangsorban, ez az év mégis szomorúnak bizonyult a gyár életében, mert mind a két alapító testvér ekkor hunyt el, néhány hónap különbséggel. Az özvegyek a gyárhoz régóta kötődő Frederick Haynes-t bízták meg a cég vezetésével. A kor szokásaihoz híven nem volt jellemző a gyakori modellváltás, ezért még mindig az első Dodge modell alapjaira épült az újabb, 116-os Dodge, tehát a négyhengeres, 35 lóerős erőforrás dolgozott ebben is. Természetesen folyamatos, apró fejlesztések történtek, változtak a formák, egyre inkább terjedtek a zárt utasterű autók, tehát azért a különbségeket észre lehetett venni. Ekkoriban a Dodge a könnyű teherautók piacán is jól szerepelt.

A nagyjából változatlan modelleket gyártó Dodge valamelyest lemaradt a konkurensekkel szemben, és a Dodge testvérek özvegyei a gyár eladása mellett döntöttek. Az 1925-ben kifizetett 146 millió dollár a korszak legnagyobb volumenű üzletének számított. Az új tulajdonos egy befektetőcsoport lett, és új vezető került a cég élére is. 1927-ben jelent meg a valóban új hathengeres motor, majd 1928-ban két kisebb hathengeres motor váltotta a régi négyhengerest a Dodge autóiban. Ám ez sem segített igazán stabilizálni a cég helyzetét, ezért a Dodge ismét gazdát cserélt, ezúttal azonban egy autóipari cég volt a vásárló: a Chrysler. Az 1924-ben alapított cég alapítója, Walter P. Chrysler már korábban is érdeklődött, és amikor nem járt sikerrel, inkább megalapította saját márkáját DeSoto néven. Amikor 1928 júliusában a Dodge a tulajdonába került, sokkal jobban érdekelte a márkanév és a terjesztői hálózat, mint a Dodge modellpalettája.

A General Motors által bevezetett, vásárlói csoportokhoz igazított márkapalettát átvéve a Chrysler konszern is teljesen le akarta fedni a piacot gyártmányaival. A legolcsóbb Plymouth modellektől indult a rangsor, majd a DeSoto, a Dodge és a Chrysler autói következtek, de később a DeSoto és a Dodge helyet cserélt. A Dodge híres kosfejes logója már a tulajdonosváltás után, 1932-től jelent meg az autók elején.

A harmincas években a gazdasági világválság szinte minden autómárkát érintett, de a Dodge viszonylag jól szerepelt, az eladásokat tekintve 1933-ra a legsikeresebb öt márka közé emelkedett. Túlnyomó többségében a hathengeres motorral felszerelt modellek fogytak, amelyek teljesítménye folyamatosan növekedett, 1935-től a 87 lóerős verzió volt az alapváltozat. Nagyon nagy számban fogytak a nagyjából három méteres tengelytávú modellek, míg a hosszabb, hétszemélyes Dodge-ok iránt kisebb volt a kereslet. A Dodge modelljeinél egy év késéssel vezették volna be a Chryslerhez képest a forradalmi, ám üzleti szempontból kudarcnak bizonyuló áramvonalas Airflow vonalvezetést, amire végül nem is került sor. Így aztán az amúgy is konzervatívabb Dodge tovább növelte jelentőségét a cégcsoporton belül, de ezt hamarosan visszaesés követte.

1939-től két alapverziója volt a Dodge-oknak, a Special és a valamivel jobban felszerelt és komfortosabb DeLuxe, míg a jól bevált hathengeres motor közös volt bennük. A haditermelésből a Dodge is becsülettel kivette a részét, félmillió teherautót gyártott többek között üzemeiben. Az újrainduló autótermelés értelemszerűen a háború előtti modellekre támaszkodott, tehát a Custom és a DeLuxe sorozatokba tartozó két- és négyajtós illetve nyitott modellek voltak a kínálatban, a régimódi vonalvezetéssel és a szokásos hathengeres motorokkal, de már több, mint száz lóerős teljesítménnyel.

1949-ben, a Chrysler-csoport többi márkájához képest némileg később jelentették be végül a valóban újnak számító Dodge-okat, amelyek közül a Wayfarer modellek valamivel rövidebbek voltak a Coronet és Meadowbrook nevet kapó modelleknél. A legnagyobb számban a Coroneteket sikerült eladni, amiket sedan, kupé, kabrió és kombi verzióban is forgalmaztak. Megjelent a kétfokozatú Gyro-Matic félautomata váltó is választható lehetőségként.

Az ötvenes években gyorsan változott az amerikai ízlésvilág, és évről évre újabb frissítésekkel igyekeztek a konkurensekkel lépést tartani az autógyárak. A Dodge sem volt kivétel, és fokozatosan egyre laposabb, egyre áramvonalasabb karosszériákat álmodtak meg a tervezők. Ebben az időszakban már mindenki próbált hosszabb modelleket piacra dobni, és egyre nőttek az elvárások a motorok teljesítményével kapcsolatosan is, 1953-tól ezért egy V8-as is bővített a Dodge erőforrások kínálatát. Ebben az évben a Coronetekből adták el a legtöbbet, a következő évben pedig bemutatták a felsőkategóriás Royalt, de az igazi, ugrásszerű változások a motorok terén jelentkeztek: a hathengeres motorok 123 lóerősek lettek, a legerősebb V8-as pedig 183 lovas teljesítménnyel büszkélkedhetett. Az 1955-56-os modellévek újdonságai a La Femme fantázianevet kapott, kifejezetten a hölgyeknek szánt autók voltak.

Világos jelei voltak annak, amikor a Virgil Exner által megálmodott, és a Chrysler-csoporton belül uralkodóvá vált „Forward Look” vonalvezetési stílus a Dodge modelljeinél is megjelent, hiszen bőségesen krómozott hűtőrácsot és magas „cápauszonyt” kaptak ezek is. Ezek a jellemvonások az ötvenes második felére egészen szélsőségesek lettek. A Dodge pedig új területet hódított meg a konszernen belül, ugyanis nagyon erős, nagyon pörgős autói révén is ismertté vált a márkanév. A Red Ram nevet kapott, a Chrysler Hemi V8-asain alapuló motorokkal a Royal 500-asok, majd D500-as modellek igencsak kedveltté váltak a fiatalok között, hiszen az 1959-es, 345 lóerős csúcsmodell teljesítménye ma is derekasnak számítana. Persze ehhez hatalmas fogyasztás is társult, de akkoriban ez senkit sem érdekelt.

A hatvanas években valamelyest megváltozott a Dodge szerepe a Chrysler-csoporton belül. A DeSoto márka megszüntetésével magasabb árkategóriában is kínált modelleket, és tovább erősítette a nagy teljesítményű autók vonalát. Az eladások gyorsan növekedtek, hamarosan az évi fél milliót is meghaladta a Dodge által forgalmazott kocsik száma. Újdonságot jelentett a kínálatban, hogy kisebb autókat is forgalmaztak, először Dodge Lancer majd Dart modellnév alatt. A hatvanas évek közepén a szűken öt méteres autók inkább csak kompakt méretűnek számítottak.

1965-től pedig megjelent a legendás Charger név: a Dodge Dart speciális, nagy teljesítményű változatát hívták így, míg a hagyományosabb modelleket ettől az évtől gazdagíthatta légkondicionáló. A Dodge Charger pedig 1966-tól a versenypályán bizonyított, több alkalommal nyerték meg ilyen autóval a NASCAR évadot. Ezek a kétajtós, sportos kupék manapság is a gyűjtők kedvencei, hiszen a csúcsmodellek közel 500 lóerős motorja az utak királyává tette a könnyű, de agresszív megjelenésű Chargert.

Érdekessége volt a korszaknak, hogy a Dodge igen gyakran változtatta a modellek elnevezését: felélesztették a Coronet nevet, bevezették a Monacót, a Polarát. Az olcsóbb Dodge Coronet modelleket két- és négyajtós, illetve kombi változatban forgalmazták, és a formát igyekeztek a sikeres Chargeréhez hasonlóvá tenni, így meglehetősen dinamikus vonalvezetést kaptak. Ráadásul a Coronet sorozatban is megjelent egy roppant erős motorral felszerelt verzió, a Super Bee, amivel az olcsóbb sportmodellek között aratott sikereket a cég. A cégcsoporton belüli együttműködés miatt gyakran előfordult, hogy Chrysler illetve Plymouth modellek alapjaira épültek az új Dodge-ok, de ez teljesen szokványos volt már akkoriban is az USA autóiparában. Ráadásul a konkurens konszernek egymást is figyelték, így ha valakinek sikerült egy sikeres újdonsággal előállni, a többiek is gyorsan reagáltak rá.

A Ford Mustang majd a Chevrolet Camaro sikere például azt eredményezte, hogy megjelent a Dodge Challenger, amivel az ún. pony car kategóriában vetette meg a lábát a márka. A legnagyobb, hétliteres V8-as Hemi motor 425 lóerejével az R/T változatok adottságai jók voltak ugyan, de amikor az olajválság erősen éreztette a hatását, és visszaestek az amúgy sem magas eladások, 1974-ben a modell gyártásának leállítása mellett döntöttek.

Mivel egyre kisebb volt az érdeklődés a nagy, V8-as motorokkal szerelt autók iránt, a kisebb Dart volt folyamatosan a Dodge márka legnagyobb forgalmat produkáló modellje. Ennek is volt sport változata, ami továbbvitte a Dodge fiatalosabb vonalát. 1976-tól a szintén kompakt méretű Dodge Aspen váltotta a kínálatban, de minőségi problémái miatt kritikák érték. A Challenger nevet is felélesztették, és a Japánban gyártott, gyakorlatilag a Mitsubishi Galant Lambda modellekkel megegyező autók kapták, de ennek már a nagyobb motorja is csak 2.6 literes volt. A csökkenő méretű modellek sorát az 1977-es Dodge Diplomat folytatta, a kisautók kategóriájában pedig megjelent a Dodge Omni. Az Omni a francia Simca fejlesztésein alapult, ami akkoriban a Chrysler európai részlegéhez tartozott, és az amerikai piac első fronthajtásos modelljei közé tartozott. A 4,2 méternél is rövidebb autót már 1.7-es, négyhengeres, a Volkswagentől származó motorokkal is árulták, és gyorsan népszerűvé váltak. Ez az egész Chrysler-konszern számára fontos volt, hiszen a kormányzat 1978-as pénzügyi mentőakciójának megszavazásában is jelentőséggel bírt a sikeres, a jövőt is megalapozó modell.

A nyolcvanas évek és a Iacocca-korszak elejének legsikeresebb Dodge modellje az Aries volt, ami már az új trendnek megfelelően kisebb, fronthajtásos autó volt. Nagy szerepe volt abban, hogy 1985-re a Dodge újból visszakapaszkodott az iparág élvonalába, hiszen több, mint fél millió autót adott el. A megbízható modellt többféle kivitelben árulták, és sikerült a hetvenes évekre jellemző minőségi gondokat is visszaszorítani. A Dodge 400 majd 600 sorozatú modelljei az évtized során a nagyobb luxusra vágyó vásárlók igényeit kielégítendő készültek, ezért ezeknél a kombi helyett kabriókat árultak a két- és négyajtós sedan változatok mellett.

Megjelent az egész amerikai autópiacot megváltoztató egyterű (minivan), a Dodge Caravan is, ami hamarosan óriási sikert aratott. A hagyományosnak mondható sportkocsi vonalat pedig a Dodge Daytona vitte tovább, a kétüléses kupék 2.2 literes négyhengeres, turbó, illetve három literes V6 motorokat kaphattak, de amerikai szokás szerint a kínálatban automata váltó is volt hozzájuk.

1992-ben jelent meg egy vadonatúj sportautó a Dodge kínálatában, a Viper, aminek kissé futurisztikus, a szögletes formáktól messze elszakadó vonalvezetése a szegmens egyik legemlékezetesebb modelljévé tette az évtizedben. A motort a Lamborghini szakemberei tervezték át egy Dodge erőforrásból, és a V10-es teljesítménye 400 lóerő, csúcsnyomatéka pedig 630 Nm volt. Mivel kevés a sofőrt segítő elektronikát építettek be, a Dodge Vipert nem volt könnyű vezetni, ám cserébe elég volt 4.6 másodperc a gyorsulásig 60 mérföldes sebességre (97 km/óra). 1996-tól pedig még erősebb motort kapott a tovább könnyített autó, tehát az eddig is kiváló sportkocsi teljesítménye tovább javult. A modell a piacon is sikeres volt, hiszen a gyártás első hat éve alatt majdnem tízezer darabot adtak el belőle.

Amikor a Chrysler egyesült a Mercedes csoporttal 1998-ban, és megalapították a DaimlerChrysler konszernt, a Dodge olyan sikeres modellekkel volt jelen az USA-ban, mint a Caravan egyterű, az Intrepid, a középkategóriás Stratus, a kompakt Neon, az izgalmas Viper vagy a Daytona utódjának tekinthető kétajtós Avenger kupé. Az új korszak új helyzetet teremtett, mert a Chrysler-csoport sok évtizeden át legnagyobb eladásokat produkáló tömegmárkáját, a Plymouth-t megszüntették, így a Dodge a sportmodellek mellett a teljes olcsóbb árszegmensben kellett, hogy képviselje a konszernt a tengerentúlon. Ám az évtizednyi együttműködés a németekkel nem volt igazán sikeres, ezért 2007-ben a Chrysler és vele együtt a Dodge ismét önállóan folytatta a munkát, 2009. júniusától pedig egy másik európai partnerrel állt össze a konszern: az új társ a Fiat.

Jelenleg a Dodge bizonyos modelljei Európában is megvásárolhatók, így a kompaktok közé sorolt Caliber, a nagyobb Avenger, vagy a szabadidőautónak számító, nagyon markáns megjelenésű Nitro illetve a konvencionálisabb Journey. A külön világot jelentő Egyesült Államok piacán mindig is nagyon sikeres pickupok szegmensében szintén jelen kell lennie minden komoly autómárkának, itt a 2009-ben megújult, negyedik generációs Dodge Ram igyekszik meghódítani a vásárlók szívét. A jellemzően erős motorokkal szerelt Ram modellek az igencsak agresszív megjelenés miatt nagyon karakteresek. Azt pedig a jövő dönti el majd, hogy a Dodge EV, a teljesen elektromos meghajtású sportautó mennyire fog beválni a mindennapokban, méltó lesz-e a márka sportos hagyományaihoz, amelyeket jelenleg a Charger, a Challenger és a Viper legújabb generációs modelljei képviselnek.