AUTÓ
STAT

A Chevrolet Orlando kifejezetten markáns megjelenésű autó, a csokornyakkendőn kívül is van benne valami jenkis. Aki szereti a nagydarab, nagy teret kínáló autókat, s nincs kifogása a hotdog-hamburger ellen, mindezek felett pedig egy praktikus egyterűre vágyik, annak meg is van a tökéletes autó.



Az Orlando nem egy túlbonyolított jószág, a formaterv rajzolásakor a vonalzón és szögmérőn kívül nemigen kellett egyéb eszköz: igazi hasábforma, barátságos, kicsit gülü szemekkel – nekem egyébként kifejezetten tetszik a ma divatos összevissza hajlítgatott dizájnokkal szemben. Ráadásul nem az ugrik be róla elsőre, hogy ez egy családi egyterű, az Orlando rengeteg rokonságot mutat a szabadidő autókkal, erre ráerősítenek a klasszikus kiegészítők: fekete műanyaggal kiemelt kerékívek és küszöbök, diffúzor-imitáció, miegymás.

Nem egy formatervezői remekmű, de kifejezetten szimpatikus, markáns forma, amiről már kívülről nézve is sejti az ember, hogy jókora belső teret rejt magában. Az Orlando belül ugyanis nagy, másképp fogalmazva baromi nagy, két ember hosszú hétvégi cuccát érdemes még kitámasztani egy átlagos tűzhellyel, ha nem akarjuk, hogy minden önálló életet éljen a csomagtartóban. Legalábbis akkor, ha a hátsó két ülés nincs használatban, mivel hétszemélyesként a Chevy sem kínál csodát: az utasok kényelmesen elférnek, a csomagok sehogy. Öt üléssel viszont bőséges a hely, de a csomagtér roló finoman szólva sem sikerült: igazából arra sem jöttem rá, hogy ezzel vajon mi volt a célja a Chevroletnek, azon kívül, hogy a tulajt idegesítse.



Öt emberrel azonban szép kis terem az Orlando, nem is tudom, ha nem találták volna fel az elektromos külső visszapillantókat, akkor hogy lehetne beállítani az elefántfül méretű tükröket, az anyósülés ajtaja elérhetetlen távolságra található. Egy utasom rosszul csukta be az ajtót, és hiába nyújtózkodtam, nem sikerült elérnem, ki kellett szállni, és szépen megkerülve az autót becsukni az ajtót. 

Hely van tehát dögivel, amit a derék amcsik megpróbáltak a szemvonal környékéig puha, vagy annak látszó műanyagokkal megtölteni, ez többé-kevésbé sikerült is. A szürke belső ugyan elég lehangoló, az ujjlenyomatokat az örökkévalóságnak megőrző fényes fekete betétek sem éppen a legpraktikusabbak, de igazából elég kellemes hely a vezetőé. A magas ülőhelyzet komoly előnyt jelent sűrűbb forgalomban, a szögletes külső élekkel együtt pedig arra is tökéletes, hogy az ember gyorsan megismerje a karosszéria határait.

A tesztautóban volt ugyan tolatókamera, de sok szükség nem volt rá, a hatalmas tükrök és a jól belátható karosszéria ma már nagyon ritka, az Orlando üdítő kivétel. Sajnos a tárolórekeszek terén inkább csak átlagos, ennél egy amcsi kocsitól többet vártam volna, s ha nem bukkanok rá az utóbbi évek legjobb csempészüregére, akkor még többet is fanyalognék. A kezelőgombostul gombnyomásra felnyíló középkonzol azonban zseniális ötlet, ha a tervezője egész életében mást nem talál ki, akkor is megérte őt alkalmazni a Chevroletnek. (Előre is elnézést kérek a galériában a fotók minőségéért, máig nem tudom, hogy mi és mikor cseppfertőzte meg az objektívet). Telefon, mobil, használaton kívüli GPS – elég sok minden befér, és a meglehetősen jól rejtett nyitógomb miatt akár nagyobb rizikó nélkül benne is hagyhatóak – voltak, egészen mostanáig, mert állítólag az autófeltörő is ember, és olvas szakirodalmat…



A hátsó ülések bőségesen kínálnak helyet, igaz, ezt egy egyterűtől el is várja az ember, egy mozdulattal lehet őket felnyitni és az első ülések támlájának támasztani, ha véletlenül egy fél bútoráruházat szeretnénk hazavinni.

Hogy őszinte legyek, a fentieket csak azért írtam le, mert nem akartam rögtön a dolgok közepébe csapni, és mert a Chevrolet Orlando tényleg van annyira jó autó, hogy újra végigfussuk előnyeit.

A tesztautót elsősorban azért kaptuk meg, hogy kipróbálhassuk a régi 1,8-as helyébe lépett új, modern 1,4-es, turbós benzinest. Ami remek kis motor, szó se róla, kapásból tudnék mondani fél tucat más Opel-Chevy modellt, amelyekhez csak is ezt ajánlanám.

Az Orlando esetében azonban más a helyzet, és ez nem a Chevy hibája. Nem csak ők, az összes többi autógyártó is kénytelen behódolni az unió CO₂ ellen vívott szélmalomharcának, és tartani az európai normákat. A kis turbós motorok elvileg nagyon jó megoldásnak tűnnek, hiszen nyomatékuk elegendő egy Orlando méretű autó dinamikus mozgatására, és papíron alig esznek. Márpedig a katalógusadat nagy úr, ennél már csak az uniós szabvány nagyobb.



Meg a valóság: hiába bőségesen elegendő az 1,4-es ereje, a valós fogyasztás messzebb van a hivatalos adatoktól, mint Makó Jeruzsálemtől. Meglehet, velem van a baj, de megközelíteni sem tudtam a gyári értékeket: nem csak most nem, hanem egyetlen egy gyártó esetében sem, amikor egy nagyobb autóba beraktak is kis turbós benzinest. Nem kicsi eltérésről van szó, nálam másfélszeresét kajálta a gyári adathoz képest, és erre még az sem mentség, hogy viszonylag sok volt az autópálya. Hiába: egy másfél tonnánál nehebb autó mozgatásához energiára van szükség.

Ennek ellenére jó ötlet volt az 1,8-as lecserélése, mivel ez legalább megy is, amíg a turbó bírja szusszal, fogyasztás tekintetében azonban nem történt jelentős változás, szerintem. Az Orlandóról azonban messziről ordít, hogy gázolajat inna a lelkem, egy nyomatékos dízellel nagyon karakteres egyterű lenne.

Aki meg ragaszkodna a benzinmotorhoz, annak a kis turbós helyett adjanak „véhatost” vagy „vényócast”, oszt' hadd szóljon: legalább tudod, miért eszik annyit.

Adatok:

Chevrolet Orlando 1,4 Turbo